2008. augusztus 21., csütörtök

Az első kaland - Szilvásvárad, 2006

Az egész azzal kezdődött, hogy kaptam egy jó kis „eleven” osztályt. Okosak, ügyesek, nagyon érdeklődők, de igen türelmetlenek, mozgékonyak is. (Ez így természetesen csak egy szelete a valóságnak, hiszen egyenként a gyerekek mind mások, de az osztályok óhatatlanul az általánosítás kelepcéjébe esnek.) Kerestem a lehetőséget, a módszereket, hogy hogyan tudnám kifogyhatatlan energiájukat „befogni”. Szávai Kapcsoskönyvében találtam képeket, leírást az ő akadályversenyeiről, ahol igazi várfoglalás volt a feladat, igazi kötélpályával, igazi várral, igazi „gyereket próbáló” feladatokkal. Na, valami ilyesmi kéne – gondoltam –, de hogyan fogjak hozzá? A neten találtam cikkeket az élménypedagógiáról, a tapasztalati tanulás módszereiről, de általában ezek nagyon specifikus, különleges körülmények között valósultak meg. Én pedig nem vagyok sem hegymászó, sem barlangász, még egy egyszerű lajhármászáshoz sem tudnám biztonságosan felerősíteni a kötelet.
A másik gond, hogy az én gyerekeim csak 1. osztályosok, 6–7 évesek, a fellelt példákban inkább a felső tagozatos, középiskolás korosztállyal találkoztam. Hogyan tudnám átültetni az élménypedagógia módszereit a kicsik számára teljesíthető, de mégis kalandot nyújtó formába?
Meg kell vallanom, a tanév során elég halvány kísérleteket tettem, több-kevesebb sikerrel. A drámapedagógiából merítettem néhány együttműködésen alapuló játékot, a kapcsolatépítő tréningek anyagából loptam pár egyszerű feladatot. Mit tagadjam, nem volt elég ütős. Az igazi nagy kaland még váratott magára.
Aztán jött a tábor. Amikor meghirdettem, csak egyszerűen egy jó kis túrázós, tábortüzes, kimittudos, amolyan „békebeli” táborra gondoltam. Törtem a fejem a programon, agyaltunk a kollégáimmal, végül egész tűrhető forgatókönyvet állítottunk össze. Egyszer talán majd megvalósítjuk azt is… Mert Szilvásváradon valami egészen más történt. Illetve ez így nem igaz, hiszen az előre megtervezett programokat mind végigcsináltuk, csak a hangsúlyok tolódtak el kissé…
A hely „szelleme” sugallta a tábor mottóját: Kalandos időutazás. Az ősember barlangjától az Egri váron keresztül a Milleneumi kilátóig. Úgy terveztük, kézműves foglalkozások, drámajátékok, korabeli gyermekjátékok segítségével „utazunk” az őskorba és a középkorba, „visszatérve a jelenbe” pedig felhívjuk a figyelmet természeti értékeink megőrzésének fontosságára.
Az egyszerűség kedvéért afféle tábori napló formában vetem papírra az eseményeket, aztán majd meglátjuk…

1. nap, 1. kaland: utazás Szilvásváradra vonattal. A gyerekek csaknem fele most utazott először vasúton! Szerencsére a helyfoglalásunkkal minden rendben volt, így a vonatozás valóban kellemes élmény maradt. A nyerő persze a kis piros vonat volt Egerből Szilvásváradra, különösen a két alagút villanyozta fel a gyerkőcöket.
A táborhely elfoglalása után délután már csak a környék felfedezésére jutott időnk. Vacsi után rőzsegyűjtés – eleinte rendkívül óvatosan, minden pókhálót, pókot és egyéb erdei szörnyet kikerülve, aztán egyre „vakmerőbben”. A tűz kicsit nehezen gyulladt meg, de igen elszántak voltunk, így mégiscsak lángra lobbant.

2. nap, 2. kaland: délelőtt agyagból tálkákat, mécsest, állatfigurákat készítettünk. Közben beszélgettünk az ősember életmódjáról, használati tárgyainak fejlődéséről.
Délután pedig irány az ősember barlangja! Odafelé erdei vonattal a nagyrétig, aztán gyalogtúra a barlanghoz. Néhány száz méterig folyamatosan figyelmeztetni kellett a türelmetlenebb gyerekeket, akik minden meredélyt, minden sziklát, minden patakon átívelő fatörzset meg akartak mászni. Azért kötöttünk kompromisszumot: a fatörzs-hídon „testületileg” átkeltünk. Aztán ahogy a terep nehezebb és veszélyesebb lett, egyre ritkábban volt szükség figyelmeztetésre. Mindenki számára nyilvánvaló volt, együtt kell maradnunk és vigyáznunk kell minden lépésünkre. Én azért közben lelki szemeim előtt cipőtalp alól kigördülő köveket, a meredek hegyoldalon bucskázó gyerekeket láttam, akik persze meg sem állnak a hegy lábánál szelíden fodrozódó pisztrángos tóig. Egyre arra gondoltam, a maradék eszem is elment, amikor ezeket a töpörtyűket ide hoztam. Az utolsó szakaszon néhányan lábfájásra panaszkodtak, kicsit lemaradoztak, én pedig azt fontolgattam, hogyan szervezzem meg a visszautat, merthogy eredeti terveink szerint gyalogtúra várt ránk a táborhelyig. Egyre lehetetlenebbnek tűnt, hogy a legkisebbek meg tudják tenni a hazáig vezető utat.
Tudhattam volna, hogy mindez csak a barlang bejáratáig tart! Odabenn már mindenki újra a régi volt. Önfeledten fedezték fel a legeldugottabb zugokat is. Közben próbálták elképzelni, mennyi is 40 ezer év…
Pillanatok alatt leértünk a hegyről, izgatottan várták, mikor halljuk meg a Fátyol-vízesés csobogását. A vízesés látványa mindenkit magával ragadott. Rövid pihenő után az út hosszabb és „unalmasabb” szakasza következett. Az utolsó 2 kilométeren az „…egy bot, egy kalap, egy e-ser-nyő…” játék húzott ki a csávából, ha nem jut eszembe, talán még ma is az út szélén üldögélnénk.
Este takarodó után kollégáimmal hosszan latolgattuk a másnapi kaland kimenetelét. A), b), c) és d) tervet is készítettünk, végül persze az e) jött be, amire egyikünk sem számított.

3. nap, 3. kaland: Kalanderdő! Az egyetlen program, amely megosztotta a táborvezetőséget. Ki mehet végig a kalandpályán? Menjünk-e mindannyian, vagy eleve osszuk kétfelé a csoportot? Egyáltalán menjen-e bárki is a kalanderdőbe? Nem volt könnyű a döntés, a kalanderdő ugyanis egy olyan kötél- és akadálypálya rendszer, amelyet a fák lombjai között, 6–8 méter magasságban építettek fel. A résztvevők hegymászó technikával, karabinerekkel és a hozzá tartozó hevederekkel biztosítják magukat. Úgy értem, magukat. De mi van, ha valaki figyelmetlen? Mégiscsak gyerekek… És mennyire bízhatunk a felszerelésben?
Végül abban maradtunk, a kalanderdő vezetőjének véleményére fogunk hagyatkozni, de különben a gyerekek úgyis vissza fognak hőkölni, jó, ha 10-en nekidurálják magukat a nagyobbak közül. (Elsőtől negyedik osztályig voltak gyerekek, illetve volt egy ötödikesünk is.)
Mindannyiunk legnagyobb meglepetésére először mindenki jelentkezett a próbára. Kérdőn néztem Pető Jánosra, a kalanderdő vezetőjére, mire ő biztató mosollyal közölte, először is két felnőtt jelentkezőt kér, mert 14 év alatt csak felnőtt kísérettel lehet menni. Sakk-matt-helyzet: 50 gyerek kipirult arccal, lelkesen nyújtogatja a kezét, mi pedig 4-en vagyunk összevissza felnőttek. Valakinek – nincs mese – menni kell. Mivel az egész az én ötletem volt és különben is én vagyok a táborvezető, be kell vállalnom, különben hiteltelen az egész. Szerencsére van még egy merész tanító néni a csapatban, így jöhet a következő kérdés: ki mehet a gyerekek közül? Mindenki, aki eléri a 120 cm-es magasságot – volt a válasz.
Biztos, ami biztos, első körben a legnagyobbakat válogattuk ki, meglátjuk, nekik hogy megy, és őket látva a kisebbeknek is lesz alkalmuk mérlegelni. A kalanderdő munkatársai beöltöztették az első csapatot a védőfelszerelésbe: védősisak, biztonsági hevederek, karabinerek, csiga a pálya végén lévő 50 méter hosszú kötélpályához. Balesetvédelmi oktatás, a biztonsági eszközök használatának megtanítása. Mindenki figyel. (!)
Az első akadály: 6,8 m magasságú mászófal – elvégre valahogy fel kell jutni… Itt még biztosítanak bennünket. Vállalkozó kedvű (vagy önfeláldozó?) kolléganőmmel lopva megbeszéljük, milyen gáz lesz, ha nem bírunk felmászni. A patak fölött feszülő két szál acélkötélre gondolni sem merünk. Közben már a második kis felfedező is felért a falon, indulnak át a háló-hídon, az acélkötél felé… Ha átkeltünk a patak fölött, a többi már gyerekjáték. Átsétálunk egy farönkön, aztán egy jó hosszú, lengedező kötélhídon. A békésen lógó 4 kengyel egészen egyszerű feladatnak tűnik, hiszen alig 2 méternyire van a következő fatörzsre erősített dobogó. Hát igen, a látszat csal, ezt majd később megtapasztaljuk.
Újabb függőhíd, majd a szintén nagyon csalóka „két hordók” következnek. Ha ezen is túl vagy, már csak a jutalomjáték van hátra: a derekadra erősített csigát átrakni az 50 méteres kötélpályára, a csigára kapcsolni előbb az egyik, majd a másik karabineredet, megkapaszkodni a biztonsági hevederben és jól ellökni magad a dobogótól. Felejthetetlen érzés.
De mi ettől még odébb vagyunk, először is a falat kéne megmászni. Néhány tanítványunk – rájuk a kalanderdő vezetője vigyáz odafönn – ugyan már előttünk jár, de bennük eleve bíztunk, tudjuk róluk, hogy évek óta sportolnak, ügyesek, megbízhatóak. Közben persze mi is kapunk „kiképzést segítésből”: az előttünk haladókat és a mögöttünk haladókat is tudjuk ellenőrizni.
Az első meglepetés: az ötödikes nagyfiúnk megtorpan az acélkötelek előtt. Nem bírja rászánni magát az indulásra. János jó érzékkel elé küldi a negyedikes lányokat. A z ő sikerük meggyőzi Marcit is. Leküzdve tériszonyát, „átaraszol” a patak fölött. Utólag mesélte, hogy amikor szilárd deszkát érzett a lába alatt, bizony remegett a térde, de mégis nagyon boldog volt, hogy erőt tudott venni magán. A többi akadályon aztán bátor dzsungelharcosként kelt át. Azért nem maradt benne nyom nélkül az élmény, másodikos öccsének megtiltotta, hogy végigmenjen. Eleinte bosszankodtam emiatt, mert a kisfiú nagyon szerette volna kipróbálni magát. Aztán később arra gondoltam, milyen jó testvérek ezek a gyerekek: milyen felelősségteljes az idősebb, és mennyire hallgat rá a kisebb. Másról sem hallunk, másról sem beszélünk, csak hogy mennyire elidegenedtünk egymástól, hogy mennyire eltűnt a család összetartó ereje. A sok szomorú történet mellett szerencsére találkozom ilyen szívet melengető példákkal is.
Időközben kolléganőm gond nélkül felmászott a falon, sőt már a mumus köteleken is túljutott.
Csak sikerül nekem is – biztatgatom magam nem túl nagy meggyőződéssel. Sok időm nincs, én következem. Rajtam a világ szeme, a gyerekek lelkesen szurkolnak. A torony tövéből még reménytelenebbnek látszik, hogy valaha feljutok a tetejére. De vissza már nem fordulhatok… Magam sem tudom, hogyan, de sikerült felmásznom. Na, ekkor kapott csak el a félsz igazán: ha már fenn vagyok, végig kell csinálnom. Hogyan tudok majd segíteni a gyerekeknek, hiszen még magam sem tudom pontosan, mi vár rám? Mi történik, ha a figyelmem elkalandozik egy pillanatra és valami baj történik?
Szerencsére nem sok időm volt ezen törni a fejem, felért a második kislány is, akiket magam előtt kell irányítanom, ők már elindulnak, miközben még a mögöttem haladó két gyermeket is fel kell segítenem. A gyerekek érzik a veszélyt, hihetetlenül fegyelmezettek. Minden karabiner-kapcsolást nyomon tudok követni. Senki nem kapkod, nem felelőtlenkedik. Türelmesen megvárja mindenki, amíg rá tudok figyelni. Persze 6-8 méterrel a talajszint fölött a várakozás is külön élmény, van idő nézelődni, megosztani a tapasztalatokat az alant szurkoló barátokkal. Aki már túl van a pályán, jó tanácsokkal segíti a fent lévőket.
Az acélkötélen araszolva bizony magamat is folyamatosan nyugtatgatnom kell: nem történhet semmi baj, hiszen biztosítva vagyok. Legrosszabb esetben a fenti kötélen himbálózva kell megvárnom, hogy „megmentsenek”. Azért fellélegeztem, amikor átjutottam a patak fölött.
A többi akadály már ment, mint a karikacsapás.
Végül négyszer mentem végig a pályán, olyan sok volt a bátor próbálkozó. Olyan gyerekek végigmentek, akikről soha nem feltételeztük volna. Az egyik másodikos kislány háromszor elsírta magát odafönn, de amikor már vissza indultam érte a „két hordók”-hoz, mégis összeszedte magát és leküzdötte az akadályt.
Önmagunk számára is sikerélmény volt, hogy megcsináltuk, de a legnagyszerűbb a gyerekek teljesítménye volt. Fantasztikus volt látni, milyen komolyan, megfontoltan akasztgatták a karabinereket, mennyire odafigyeltek, hogy betartsák a szabályokat. És gyakran mennyire erőt kellett venni magukon, hogy legyőzzék a félelmüket, miközben fizikailag is próbára teszi őket egy-egy akadály. Néhány kisgyerekről álmomban sem gondoltam volna, hogy bele mer vágni, és hogy végig is csinálja.
Felemelő élmény volt mindannyiunk számára, a gyerekek is, mi magunk is sokat tanultunk saját magunkról. Később az egyik anyuka röviden csak ennyit mondott: nem ismerjük a gyerekeinket.
4. kaland: éjszakai bátorságpróba. Nem mondhatom, hogy események nélkül múlt el a szerda. A kalanderdő után este még felkerekedtünk, hogy az éjszakai erdőben is kipróbáljuk a bátorságunkat. Fél 10-kor indultunk, fáklyákkal felszerelkezve. A szilvásváradi tábor vezetője, Láng Péter vezetett minket. Néhány száz méter után néhányan úgy döntöttek, köszönik szépen, mára nekik elég az izgalmakból. Így velük visszamentem a táborhelyre. Csak amikor beléptünk a kapun, döbbentem rá, hogy a szobám kulcsa a kolléganőmnél maradt, így nem tudom kiadni a hazatérőknek a saját kulcsaikat. Még szerencse, hogy az egyik kisfiú ott maradt a barátjával a táborhelyen, mert ipiapacsozás közben megrántotta a lábát (szerencse?). Így legalább egy szobát nyitva találtunk. Kb. ötször elénekeltük az összes vicces tábori dalt, amire csak emlékszem gyerekkoromból. Persze a gyerekek is kiegészítették a repertoárt. Meg kellett állapítanom, hogy a dalkincsem elavult. A legújabbakat a gyerekek lelkesen tanítgatták nekem. Azért széles jókedvünk ellenére kicsit kornyadoztunk, mire a többiek lelkesen, a kaland izgalmától feldobódva hazaértek.

5. kaland: lovaglás. Jónéhányan most lovagoltak először. A legmeglepőbb tapasztalás számukra a ló „elevensége”. Aranyosak voltak, amikor próbálták megfogalmazni az élményt, hogy egy élő, érző testtel kapcsolódik össze a testük.

6. kaland: Túra a Milleniumi kilátóhoz. Na, hát az egy nagyon különleges túra volt. A kollégáimmal fontolgattuk, hogy kérjünk-e vezetőt, hiszen kijelölt tanösvényen vezet az út, minden pihenőnél szépen karbantartott táblákon olvashatunk a Bükk-hegység jellegzetes állat- és növényvilágáról. Végül mégis a vezető mellett döntöttünk, mert így talán „kapunk egy kis extrát” is. Hát, ha a Bükkember nem extra, akkor senki…
Sűrű, enyhén őszülő szakállából szinte csak eleven, bogár szeme látszik ki. Hosszú haja hátul copfba kötve, fején horgász sapka, inge nyitva, szabadon hagyva bozontos mellkasát.
Nyugodtan, ráérősen beszél, huncut fordulatokkal színezve a történetet. Amikor az ösvényen pihenőhöz értünk, hátát egy fának támasztva leguggolt, elővette a dohányos tarisznyáját meg a cigarettapapírt, ráérősen sodort egy cigarettát, és mesélés közben elszívta. Annyira hozzátartozott ez a tevékenység, mondhatni része volt a varázslatnak, hogy eszembe sem jutott aggódni a rossz példa miatt. A gyerekeket teljesen elbűvölte, a megjelenése pillanatától tátott szájjal figyelték minden mozdulatát, néma csendben hallgatták történeteit. Hosszú évek óta folytatott harcom az erdő csendjéért vele a legtermészetesebb dolog volt a világon. A gyerekek megbabonázva mentek utána az ösvényen, ültek köré a pihenőkön. El nem szalasztották volna egyetlen szavát sem. Kolléganőimmel kicsit irigyen néztünk össze: mennyit kell nekünk dolgozni egy-egy ilyen ihletett óráért! No persze, könnyű a Bükkembernek! Aki arról mesélhet, hogy farkasokat nevelt, és kinn élt a Bükkön 10 évig…
Farkasai ugyan most nincsenek, de házi kedvence egy vadmacska, akit még kölyök korában fogadott be… A farkas és a vadmacska történetébe azért szépen beleszőtte a bükk állat- és növényvilágát, a táj megóvásának fontosságát, lehetőségeit. Minden állatnak, növénynek tudta a nevét, bármire is böktek a gyerekek útközben. Ha madár szólalt, már kérdezték is, és a Bükkember magától értetődően nevezte meg a hang tulajdonosát. A Milleniumi kilátóra nem jött fel velünk, azt mondta, úgyis bepánikolunk félúton, akkor majd lehoz bennünket. Be se fizessük a belépőt, kész pénzkidobás. Természetesen mi azonnal kihívásnak vettük a dolgot. Mi az, hogy! Miután már megjártuk a kalanderdőt is? Nem olyan fából faragtak bennünket, hogy mentőexpedíciónak kelljen lehozni egy kilátóról…
Fel is mentünk gond nélkül, megcsodáltuk a remek kilátást, vissza is jöttünk épségben. Diadalittasan vonultunk a pénztárhoz, utólag befizetni a belépőt, mert mi igenis fenn jártunk. A Bükkember meg csak huncutul somolygott a szakálla mögött.


7. kaland: Amikor megláttuk, hogy vacsora után a Bükkember segédkezik az íjak kipakolásánál, már nyugodtak voltunk az este sikere felől. Egy nagyon izgalmas és érdekes előadás után – bár nem a Bükkember tartotta, itt sem kellett senkit fegyelmezni –, mi is lőhettünk. Józsi bácsi, Sándor bácsi (a Bükkember) és Csilla (kedves vendéglátónk, mellesleg kiváló íjász) fáradhatatlanul segítettek, magyaráztak. Csak a sötétség beállta vetett véget a célba lövésnek. Itt azonban meglepett, hogy jó néhány gyerek nem élt a lehetőséggel. Hiszen szinte minden kisgyerek megpróbál íjat, nyilat készíteni hajlékony vesszőből, cukorspárgából. És most, hogy kedvére próbálkozhatna, mégsem teszi.

8. kaland: A kis piros vonattal bevenni Eger híres várát. Lóháton - belátom - romantikusabb lett volna, de azért így is élveztük az utazást. Sokan jártak már itt korábban is, szerencsére most is az újrafelfedezés izgalmával. A déli nap perzselő sugarai a várfalakon értek minket, utána jólesett borzongani a kazamata hűvösében. A panoptikum figurái segítettek életre kelteni fantáziánkban Gárdonyi hőseit. Érdekes volt a vártúra, de a rekkenő hőség a strandra hajtott bennünket. Na, hát az még egy rémálom, 50 gyerekkel strandra menni.... Kiválasztottunk egy alkalmas medencét, megbeszéltük a gyerekekkel, hogy mindenki ott fürödhet. Szót is fogadtak valamennyien, mi mégis egy örökkévalóságnak éreztük a kollégáimmal azt a néhány órát... Megállapítottuk, hogy vizesen, fürdőruhában minden gyerek egyforma. És volt ott a medencében vagy 150. Szerencsére a gyerekek semmit nem vettek észre feszültségünkből, ők kiválóan érezték magukat. Kellőképpen el is fáradt mindenki, elrévedő tekintettel készültek a kényelmes vonatozásra, amikor majd kipihenhetik magukat. Hát, ez meg is történt, csak előtte volt némi izgalom... Kolléganőm az újságárustól ugyanis megtudta, hogy nem muszáj a főbejáraton kimenni, ami a strand másik vége, ráadásul a vasútállomáshoz képest is jóval messzebb van. Menjünk ki hátul, a kiskapunál, mondta emberünk. Mi nagyon hálásak is voltunk a jótanácsért, ehhez mérten még engedélyeztünk pár percet a gyerekeknek. Amikor összeszedtük magunkat és felvonultunk a hátsó kijárathoz, hát akkor szembesültünk a ténnyel: kiskapu ugyan valóban van, csak sajnos reménytelenül zárva. Hát, itt kezdődött a kaland. Átvágni a tömött strandon, egyesével kikecmeregni a kattogó forgókapun, megkerülni kb. egy háztömbnyi területet, hogy a strand végénél lyukadjunk ki újra. Onnan meg persze még újabb távolság a vasútállomás. Vonat ugyan lesz még később is, de akkor a vacsoránktól elbúcsúzhatunk... Legsportosabb kolléganőnk előrerohant, hogy szóval tartsa a forgalmistát, mi pedig a gyerekekkel "rohantunk" utána. Felejthetetlen látvány volt... A vonat megvárt minket, bár ebben a pesti vonat késése is segítségünkre volt. A csendes szunyókálásnak persze lőttek, élénk csiviteléssel elevenítették fel a gyerekek a "vonathozfutás" izgalmait. Ami csodálatos volt: senkit nem kellett noszogatni, mindenki képességei szerint, sőt, afelett igyekezett lépést tartani. Senki nem morgolódott, elégedetlenkedett. Mi persze szidtuk magunkat a kolléganőimmel, hogy miért nem ellenőriztük a kaput, de a gyerekek abszolút megértőek voltak.

9. kaland: Egész heti tapasztalatainkat az utolsó nap Kincsvadászaton kamatoztattuk. Csapatokat alkottunk, minden csapat kapott egy térképet, annak alapján kerestük meg a próbatételek helyét. Volt egy rövid teszt Szilvásvárad nevezetességeiről, a Bükk-hegység állatairól, növényeiről, volt rönkhajítás, íjászat, csonthegyű gerellyel sárkányvadászat, lajhármászás. Az erdő mélyén a Bükkember vaddisznót utánozva hozta ránk a frászt. A kincsesládikót őrző hatalmas medvét csúzlival terítettük le. Aztán még búcsúzóul megmentettük Manófalva népét a gonosz banyapóktól.

10. kaland: a hazautazás napja. Reggel csomagolás, a csomagjainkat két segítőkész apuka hazafuvarozza, és a szálláshelyet is szabaddá kell tenni a következő csoport részére, így igyekszünk a csomagolással. Van dolgunk elég, a sok pici gyerkőcnek bizony meggyűlik a baja a méretes kofferekkel, utazótáskákkal. Tanácstalanul nézik, hogy idefelé az anyukájuk hogyan tudott mindent becsomagolni? Azért a tervezett időre mégis elkészülünk, a csomagok kinn sorakoznak a kisházak teraszán, az elkészített agyagedények, figurák a kertben, a ping-pong asztalon. Egyszerre csak hatalmas fekete felhő bukkan elő a hegy mögül, dörgés-villámlás, és két percen belül ömlő jégeső. Amilyen gyorsan jött, úgy el is vonult a zivatar. Hamarosan már tűzött a nap. Sajnos az agyagedényeinket elmosta a víz és a jég. Nem baj, majd szeptemberben az iskolában újra megcsináljuk - vigasztaljuk a gyerekeket. Szerencsére még ebédig bőven van idő, megfesthetjük a pólóinkat, mire a vonat indul, bele is bújhatunk. A gyerekek ötletessége kimeríthetetlen, néhány perc alatt szebbnél szebb tábori pólókat varázsolnak. Szerencsére mindenkinek sikerül befejezni, hazafelé a vonaton kézről kézre jár a textilfestő filc, egymással is aláíratják az elkészült pólókat.
A vasútállomáson még ácsorgunk egy kicsit, öleléssel, puszival búcsúzkodunk.

Fenti írás rövidített, szerkesztett változata megjelent a Taní-tani című alternatív iskolai folyóirat tizenkettedik évfolyam 40. számában.